Hoka-Kocka

Lóháton jön a karácsony - Második mű

Lóháton jön a Karácsony

,,Remélem nem tértem el túlságosan a tárgytól… Na, meg persze, hogy élvezhető lesz a történet! Minden esetre remélem Kattynek sikerült boldog Karácsonyt írnom. Egy kis sárkány ott, néhány családtag itt, és kész is a tökéletes Karácsony, amit a barátok csak még szebbé tesznek! Nyugodt olvasást és Kellemes Ünnepeket mindenkinek!

És köszönet a versenyért Aravae-nek!
Fontos: a történek a Cím nélkül irományom egy kiegészítése, tehát azért nincs pár információ részletesen taglalva!"

Mikor kinyitottam a szemem ismeretlen helyen találtam magam, ennek ellenére mégsem éreztem félelmet. Sőt… teljes nyugalom telepedett rám és még egy mosolyt is csalt arcomra a látvány. Mindent befedett az egyöntetű, ragyogó hó, ez azonban sokkal szebb volt az emberek világában találhatónál. Olyan érzést keltett bennem, mintha akár a koromsötétet is be tudná világítani, de mégsem bántotta szememet. Egy erdő közepén álltam. A fák már réges-rég lehullatták elsárgult leveleiket – amik minden bizonnyal most a téli takarójuk alatt fekszenek – és helyüket vastag hóréteg vette át. A fehér csapadék nem egyenletesen oszlott el az egyenetlen kérgen. Ahol az ágak vastagabbak voltak, sokkal több hó biztosította a kellő hőmérsékletet, azonban a vékonyabb ágacskák, vékonyabb réteget kaptak maguk fölé. Ameddig csak szem ellátott csak fák és hó várta, hogy felfedezzék. A föld fehér dunnája eddig érintetlen volt mindenhol, csupán lábam alatt nyomódott össze toporgásom miatt. Néha egy-egy lágy, azonban annál hűvösebb szellő meglengette a gallyakat, aminek köszönhetően kisebb hókupacok hullottak le róluk, hogy aztán finoman földet érhessenek. Hogy melyik a kedvenc évszakom? Nem tudom! Mindegyik gyönyörű a maga módján, de talán mégis az ősz és a tél ragad meg lehengerlő színeivel, illetve már-már földönkívüliségével. Gyönyörű, ahogy ezer és ezer színben úszik a táj, hogy aztán mindent beborítson az egyszerű fehérség. Az őszi táj még utoljára lenyűgözi szemedet, hogy aztán a természet hóval fedje magát és megpihenjen, majd kezdődik minden előröl, azonban soha semmi nem lesz ugyanaz.

Bár animátor mivoltomból sokkal jobban tűrtem a hideget, mint az emberek, de így is egy fekete, béléses köpeny nyugodott vállamon, a hozzá tartozó csukja pedig fejemre volt húzva. Minden egyes kilégzésemnél fehér pára szállt fel, majd úgy tűnt el a kristálytiszta ég felé, mintha nem is lett volna. A Nap sugarai a csillogó havon az árnyékokkal kergetőzve lejtettek táncot, amely szinte élővé varázsolta a fehér tömeget. Éreztem bőrömön a csípős, hűvös levegőt, azonban nemigen figyeltem rá. Gondoltam, hogy arcom már kipirosodott, de ez csak még gyönyörűbbé tette az élményt. A töretlen csendet azonban puffanó lépések zaja hasította ketté. Hátam mögül egyre erősebb prüszkölés hallatszott, a dobogás pedig közeledett felém. Lassan éreztem, ahogy az eddig biztosan álló talaj, enyhén megremeg bakancsom alatt, a közeledő hatalmas testsúly miatt. Érdekes még ez is álombelinek hatott. Tudtam mi tart felém, így nem aggódtam, inkább szép lassan megfordultam, hogy még egy darabig csodálhassam a vágtató állatot. Az éjfekete test hatalmas sebességgel robogott felém, hihetetlen ügyességgel és gyorsasággal kerülgetve az útjába kerülő fákat, illetve ágakat. Mögötte hó porzott, amit ő maga vert fel ijesztő méretű patáival, melyeket félig bokaszőrzet fedett. Az egész lény csupa izom és ín, kerekded formáival pedig bárkit lenyűgözött, hisz ismertem jól. Bellator maga volt az erő megtestesítője. A testes csődör szeme szinte kihívóan csillogott, miközben orrlyukain keresztül hatalmas párafelhők növekedtek és bár a hó csúszósnak bizonyult egyszer sem vesztette el egyensúlyát egy perce sem. Fekete szőrén a fény boldogan játszadozott, ezzel csak emelve az állat gyönyörűségét. Dús sörénye lágyan omlott nyakára, szárnyain a toll pedig, mint a hullámzó tenger, úgy lebegett a süvítő levegő hatására. Előttem csupán pár méterrel fékezett le lassítás nélkül, aminek köszönhetően egy ideig a havon csúszott, majd amikor már nem hajtotta tovább előbbi lendülete, szárnyait kitárva felágaskodott. Megtermett teste így csak még nagyobbnak, még felségesebbnek tűnt. A szél, amit gerjesztett felverte a friss hó felső rétegét, valamint meglebbentette köpenyemet is. Mikor már mind a négy lábával a földön állt, megrázta magát, majd kissé lenézően szemembe nézett, azonban láttam rajta, hogy valamelyest örült is nekem. Bellator elég harciasnak számított még a saját fajtáján belül is, viszont bármilyen esetben megbízhattam benne. Megmelengette szívemet, hogy újra láthatom, hiszen hosszú ideje nem jártam már otthon. Nem hittem a szememnek, de mégis határozottan tudtam, ő áll előttem. Nem tétlenkedtem sokáig, határozott léptekkel közelítettem meg. Szinte megfogalmazhatatlan vágyat éreztem, hogy kezem újra sörényébe vezessem és végre itt volt rá az alkalom. Hozzá sem kellett érnem, már éreztem teste melegségét és szívének ütemes, azonban egyre lassuló dobbanását. Az energiától túláradó pegazus folyamatosan toporgott, szemében szikra lobbant, fejét pedig dobálta, addig, amíg fel nem pattantam hátára. Hihetetlen megnyugtató érzés telepedett rám, de mégis éreztem, ahogy töménytelen adrenalin kezd áramolni testemben. Egyetlen jelet sem kellett adnom, hátasom azonban kilőtt. Mintha csak értem jött volna, hogy elvihessen egy olyan helyre, amelyen rengeteg kaland vár ránk. Megmarkoltam hosszú sörényét és nyakára simultam, ezzel védve arcomat az eddig veszélytelen gallyak ellen. A sebességtől csuklyám lehullott fejemről, palástomat pedig felkapta a szél, akármilyen nehéz is volt. Bellator szárnyait oldala mellett tartotta, nem szándékozott felszállni. Mintha csak bizonyítani akarta volna, földön is könnyen lekörözne bárkit. De bármilyen sebességet is vett fel és bármilyen éles kanyart vett be én biztonságban éreztem magam hátán. Ha kinéztem oldalra, csak annyit láttam, ahogy a fák szinte észrevehetetlenül suhantak el mellettünk, csupán egy barna maszat látszott az erdőből, melyet csillogó fehér díszített. Néha a szél is csatlakozott hozzánk és úgy borzolta fel a hatalmas teremtmény tollait, mint egy pajtás, aki csak bosszantani akarja nyerésre álló társát. A következő pillanatban eltűnt a barna folt és helyét végeláthatatlan pusztaság vette át. Ha azt gondoltam volna, ennél gyorsabban nem hasíthatjuk a levegőt tévedtem. Bellator még nagyobb tempóra váltott, miközben minden vágtaugrásnál fújtatott, kimelegedett testének pedig éreztem párolgását. A gallyak hiányának köszönhetően kissé felbírtam egyenesedni, ezzel megkönnyítve a körültekintés. Azt hittem, a havas erdőnél már nem lehet szebb, de tévedtem. A látvány tényleg földön kívüli élményt nyújtott. Sehol nem láttam mást, csak egyenes síkot, melyet sértetlen hó fedett, néhol azonban fenyőfák nyúltak az égbe, mintha el szeretnék érni a felhőket csúcsukkal. Ágaikat a könnyűnek látszó hó súlya lenyomta. Azonban amikor jobban megnéztem, alig hittem a szememnek. Apró szentjánosbogarak százai telepedtek meg rajtuk és amint valami mozgást érzékeltek felrebbentek, akár rengeteg pici láng. Az egész úgy hatott, mintha az összes fát egyetlen személy díszítette volna fel Karácsony alkalmából. De Bellator egy percre sem lassított le. Patái ütemesen ütődtek a földnek és mikor felemelkedtek hatalmas mennyiségű havat repítettek az ég felé. Azonban hamarosan pár, a tájhoz nem illő pontot vettem észre előttünk, pontosabban hetet. Minél közelebb értünk annál biztosabb voltam benne, hogy kiket is látok, amint kissé hiányos öltözetben trappoltak a süppedő hóban. Arcomra mosoly ült ki, szívem pedig melegséggel töltődött fel. Legbelül azt reméltem, hozzájuk igyekeztünk, de mint kiderült tévedtem. Egyre közelebb értünk hozzájuk, de Bellator egy cseppet sem vett vissza az iramból. Mikor már elég közel kerültünk és gondolom megérezték a föld remegését, melyet az alattam száguldó állat keltett szinte egy emberként fordultak meg. Mosolyom csak még nagyobbra húzódott, amikor megláttam az arcokon a meglepődés különböző formáját. Olyan rég nem találkoztam már velük, hiányzott az a rengeteg ökörködés, azonban hirtelen rá kellett jöjjek valamire. Egy valaki hiányzott közülük, azonban nem kezdtem el aggódni, sőt egyenesen meglepődtem volna, ha minden rendben menne a Szalmakalapos csapatnál és Zoro ott lett volna egy ekkora helyen velük. De esélyem sem volt tovább gondolkozni, mivel Bellator nagy lendülettel száguldott el mellettük, miközben szinte egyszerre köszöntek rám ordítva, illetve kiabáltak utánam egyéb mondatokat, amiket már nem tudtam kivenni, egyrészt a fülembe süvítő szél miatt, másrészt pedig egy hatalmas, kibogozhatatlan hanggombolyaggá gabalyodtak össze. Csupán arra maradt időm, hogy hátranézzek, és egy köszönésfélét kiáltsak nekik, mivel Bellator egy éles balkanyart vett és hamarosan újra a fák között szlalomoztunk. Úgy éreztem, mintha valami megváltozott volna hátasom viselkedésében. Nem volt annyira feltűnő, de már ismertem annyira, hogy észrevegyem. Mérges volt. Sokkal erőteljesebben fújtatott, valamint e mellett, még fejét is rázta. Addig nem is sejtettem mi történt a lelki világával, amíg meg nem láttam egy zöld foltot a fák között, ami más évszakba minden bizonnyal nem tűnt volna fel. Még egy darabig láttam, hogy sétál, azonban jöttünkre ő is felfigyelt és nagy lendülettel megfordult, miközben három katanáját kihúzta és most támadó állásban várta, hogy közelebb érjünk. De ami történt már-már meghökkentett. Pegazusom, aki eddig a hátán cipelt, lassítani kezdett. Először azt hittem, csupán óvatosságból, de mint utólag kiderült tévedtem. Mire Zorohoz értünk már csak lépett, illetve a férfi előtt teljesen meg is állt és mérgelődő illetve fölényeskedő pillantásokkal támadta. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el és ha már itt tartottam lehajoltam és megpaskoltam patásomat, aki hevesen szívta be a jeges levegőt. Amint végeztem lovam csodálásával odafordultam a csodálkozó férfihoz, aki, amint felismert leengedte és eltette fegyvereit.

- Elvihetünk? – fogalmam nem volt, miért ajánlottam fel ezt, nem is tudtam, ugyan arra a helyre megyünk-e egyáltalán. Kicsit olyan volt, mintha nem én irányítottam volna a testemet és ez még meglepőbb módon egy kicsit sem zavart abban a pillanatban.

- Nem kell a segítség! Eltájékozódom egyedül is! – arca kissé durcássá vált, de kijelentése sokkal jobban meglepett. Komolyan rengeteg erő kellett hozzá, hogy ne röhögjem el magam, ugyanis a férfi köztudottan a világ legrosszabb irányérzékével rendelkezett. Komolyan képes volt eltévedni egy egyenes utcán is, ahol nincsenek leágazások. Szerencsére valahogy sikerült magamba fojtanom a nevetést és komolyabbra fogtam a szót, eszem ágában nem volt magára hagyni.

- Ne hülyéskedj! Szállj fel, a helyett, hogy nyavalyogsz! – mondandóm fényét csak tovább emelte, hogy Bellator mérgesen fújt egyet, majd kapált egyet a lábával. Látszott, hogy Zoro elgondolkodik, majd nagyot sóhajtva felszállt mögém. Bellator meg sem várta, amíg elhelyezkedik, rögtön nekiindult és ennek köszönhetően a kardforgató hirtelen átkarolt, de akkora erővel, hogy azt hittem megfulladok. Eddig semmi gondom nem volt azzal, hogy fent maradjak, de a fiúnak köszönhetően eléggé megingott az egyensúlyom.

- Z… Zo… Zoro! – nyögtem végül ki az egész nevét, szinte az utolsó lélegzetemmel, mire szerencsére valamelyest engedett a szorításán egy bocsánat féle kíséretében. Hamarosan újra biztonságban éreztem magam, így gondtalanul folytattuk utunkat. Bellatoron meg sem éreztem a túlterheltséget, ugyan olyan tempóban galoppozott a fákat kerülgetve.

Már egy negyed órája vágtathattunk, amikor egy furcsa érzés tört rám és éreztem, ahogy Zoro is megfeszült, azonban hátasomon semmit nem éreztem, így nem is csináltam az esetből nagy dolgot. Nem tudtam pontosan hova megyünk, de éreztem, hamarosan megérkezünk, pontosabban reméltem, mert már éreztem magamon a fáradtság első jeleit. Hiába száguldottunk már vagy egy fél órája még mindig teljesen lenyűgözött a látvány. Ez az erdő valamelyest más volt, mint az előző, ugyanis itt sokkal sűrűbben álltak a fák és sokkal magasabbra nőttek. A törzseik kacskaringósan nyúltak az ég felé, ágaik pedig szinte egymásba tekeredtek. A fény egész másképp játszott a havon, azonban hirtelen minden elsötétedett. Nem teljesen tűnt el a fény, csupán egy érdekes alakú árnyék vetült a földre. Először azt hittem, csupán egy felhő, de amikor felnéztem teljesen elkerekedett a szemem. Egy fehér sárkány húzott el felettünk és bár nem láttam, ül-e valaki a hátán, de biztos voltam benne és azt is tudtam ki. Újra hatalmas mosoly kúszott arcomra a szép emlékek hatására. Arra eszméltem, hogy Bellator egyre sebesebben vágtat. Először nem értettem mi lelhette, de hamar rájöttem. Lekörözték, de ezt a hátrányt tudtam, sehogy nem fogja behozni. Igen, hihetetlen milyen képességet birtokolt a patásom, viszont egy sárkányt még így sem tudott volna leelőzni, akárhogy erőlködött volna. Éppen visszatereltem a figyelmemet a tájra, amikor egy kis ház bukkant fel egy tisztással együtt. Bellator pont ebben a pillanatban kezdett lassítani, majd amikor kiértünk a fák közül megállt. Mire kiértünk, addigra a sárkány is leszállt és egy fehér köpenyes alak szállt le róla. A szemben álló ház ajtajánál pedig egy vérvörös köpönyeges nő támasztotta a falat. Az új, ismerős arcok láttán hatalmasat dobbant a szívem. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen jó lesz az első Karácsonyom. Abban a szent pillanatban érkezett be a Szalmakalapos csapat, amikor a lában hozzáért a finom, puha hóréteghez, bár már igen rég óta hallani lehetett őket. Mire újra ránéztem Bellatorra, Zorot már nem láttam fent, mivel éppen tőlem pár méterre veszekedett a csapat szakácsával, Sanjival. Esküszöm, ha ezek valaha kibékülnek, én megeszem a nem létező kalapomat.

Nem tudtam mit mondani. Csak néztem a barátaimat, amint egyesével belépnek a kunyhóba és az a bizonyos mosoly nem akart eltűnni, amit persze nem bántam. Nagy levegőt vettem, még egyszer végigsimítottam Bellator nyakát, majd én is elindultam a kunyhóba. Már csak pár lépés választott el az ajtótól, amikor hirtelen a nevemet visszhangozta az erdő egy igen ismerős hangon. Megtorpantam, vártam, de miután nem hallottam többször, így folytattam az utamat. Alig tettem pár lépést, mikor újra hallottam, csak sokkal erősebben és sokkal élesebben, mint az előbb. A furcsa főleg az volt, hogy a táj hirtelen elkezdett megváltozni. Sötétebb lett minden, illetve, mintha minden összemenne, majd minden elsötétedett.

ˇˇˇ

- Katty! Ébredj! – lassan kinyitottam a szememet és Jacket vettem észre, amint mellettem áll, és próbál felébreszteni. Hirtelen azt sem tudtam, hogy kerültem ide, de lassan leesett, az előbbit csak álmodtam. Mit ne mondjak, azért egy kicsit rosszul esett a felismerés, de amint rájöttem milyen nap van, rögtön elmosolyodtam és várakozás költözött a szívembe.

- Na végre! Azt hittem már meg kell csókoljalak, hogy magadhoz térj! – egy kissé ijesztő mosoly csúszott arcára, aminek köszönhetően pár pillanatnyi csend állt be közénk, de ez hamarosan megtört, amikor újra megszólalt – Mindegy is! – legyintett egyet szórakozottan, majd elindult a fedélzetre – Hamarosan kikötünk! – nézett vissza még az ajtóból, majd azt is becsukta maga mögött. Én még kicsit visszadőltem. Fura lesz itt hagyni a Gyöngyöt, főleg mivel a Karácsony miatt teszem mindezt. Elég érdekesen hangozhat ez egy embernek, de nekem ez lesz az első Karácsonyom és nem azért, mert nincsen családom, ugyanis van, nem is kicsi. Csupán azért állt be ez az állapot, mert a mi világunkba nem nagyon ünnepeljük. Csak az utóbbi időben vált kissé elterjedté és a szüleim úgy gondolták, mi is adhatnánk neki egy esély. Ebből az okból szakítom hát meg az utazásomat és térek haza. Persze nagyon jól fog esni, hogy láthatom szeretteimet, főleg a legutóbbi kalandom után. Úgy érzem, lesz mit mesélnem. A gondolatra egy újabb adrenalin löket száguldott át ereimben és ennek köszönhetően szinte szó szerint kipattantam az ágyból. Gyorsan összepakoltam a cuccaimat, majd én is felbattyogtam a fedélzetre, ahol már javában zajlottak a kikötéshez szükséges előkészületek. Tulajdonképpen elég bonyolultan oldottam meg a hazautat, de csak erre volt lehetőségem. Miért bonyolult? Igazából a Fekete Gyöngy is hazavihetett volna, ezzel csak az a baj, hogy a világ másik oldalán van éppen dolguk és nem akartam ekkora szívességet kérni a kapitánytól, így a szüleimmel abban egyeztem meg, hogy a leszállok a legközelebbi kikötőnél, ők pedig oda küldik nekem Bellatort, aki pedig hazaszállít. Persze annyira nem bonyolult a történet, de így is bele fog tartani egy napomba az út.

Egy óra múlva már hál’ Istennek túlestem a búcsún és a kikötővárosban tartottam egy bizonyos istálló felé, hihetetlen türelmetlenül. Már nagyon régen nem láttam a hollófekete pegazusomat, és már hiányzott közelsége. Szerencsére nem bámult meg senki, még úgy sem, hogy a csuklyát a fejemre hajtottam, hiszen egy darab embert sem találtam volna ott. Sietős, de egyenletes léptekkel haladtam a város másik végébe. Az utat nagyjából húsz perc alatt tettem meg. Egy hatalmas, díszes, kőből készült épülethez érkeztem, amiből csak úgy áramlott a szalma, illetve a széna édes illata. A hatalmas, kétszárnyas ajtó, csak résnyire volt nyitva, de még mielőtt beléphettem volna, egy testes őr állta utamat. Nem kellett semmit sem mondania. Fejemről lehúztam a szövetet, és megmutattam családom pecsétjét, aminek hatásaként egyet biccentet köszöntésként, majd továbbengedett. Nem is kellett keresnem a pegazust, mivel az rögtön jelezte merre kell mennem, amint beléptem. Alapjába véve ezek a lények nem túl kedvesek, sokkal harciasabbal és erőszakosabbak, mint az emberi világban elterjedt lovak, azonban általában két társ között szoros kötelék jön létre. Azt hiszem az emberek erre azt mondják, hogy egygazdás. De mindegy is. Gyorsan a hátashoz siettem és benyitottam bokszába. Első dolgom volt, hogy végigsimítsak nyakán, amire deja vu érzés fogott el. Hirtelen felrémlett pár emlékkép álmomból. Arra eszméltem, hogy valaki akaratosan bökdösi köpenyem zsebét. Hát igen, elég gyorsan megtalálják a különböző ropogtatni valókat. Egy kacaj kíséretében vettem ki az oda rejtett almát, majd a pegazus szájához emeltem, aki egészben rá is harapott a gyümölcsre. Nem kellett sokat várnom, gyorsan elrágta, majd türelmetlenül kezdett el toporogni mellettem. Elérkezettnek láttam hát az időt az indulásra, így kinyitottam az ajtót, hagytam, hogy hátasom is kijöjjön az eddig őt fogva tartó bokszból, majd fellendültem hátára. Nem várta meg, míg elhelyezkedek, máris elindult, de még csak lépésbe, mivel nem nagyon tudott volna hová száguldozni, minden ajtó csukva állt, azonban ahogy az őr meghallotta a paták koppanását már nyitotta is ki az ajtó egyik szárnyát. Bellator egyetlen jelzés nélkül ügetésbe váltott, majd amint kiértünk az utcára vágtába csapott át, szárnyait pedig egy határozott mozdulattal kinyújtotta. Nem kellett hozzá három-négy méter, hogy lassan, de biztosan emelkedni kezdjünk és hamarosan már a felhők felett hasítottuk az eget. Így kezdődött hát hosszas haza utam.

Lassan már húsz órája lehettünk úton, amikor a tengeren egy ismerős hajót pillantottam meg. Természetesen ne higgyétek azt, hogy egyszer sem álltunk meg. Többször tartottunk egész órás pihenőket, mert azért nem volt teljesen kényelmes ennyi időt lóháton tölteni, illetve hátasom is eléggé kimerült. Az utunk nagy részét tenger fölött töltöttük, így szükségünk volt kis kitérőkre a pihenés miatt, azonban, amikor megláttam a hajót, akkor már utunk utolsó szakaszában voltunk, közel Antrax határához. Hogy micsoda Antrax? Nos ez az animátorok fővárosa, pontosabban nem csak a város tartozik ide, hanem egy egész sziget. Minden fajnak van egy ilyen városa, ahová külön engedély nélkül csakis az abba a fajba tartozó egyedek léphetnek be. A családomnak a városban is, illetve vidéken is van egy háza. Nagyon sokan megengedhetik maguknak, hogy a városban éljenek, de a vidéki házakat általában csak a vagyonosabb, vagy a régi múltra visszatekintő családok lakják. A miénk tulajdonképpen mindkettőbe beletartozik, de inkább a másikba, ugyanis a mi családunk az úgynevezett Alapító Családok egyike, tulajdonképpen az egyik legősibb animátor család. De ez most nem is lényeg. Szóval, amint megpillantottam a hajót rögtön jelt adtam Bellatornak a leszállásra. Hamarosan már landoltunk is a kis csapat hajójának fedélzetén. Először mindenki riadtan nézett ránk. Legelőször a kapitánynak esett le, ki vagyok és hangos nevetésben tört ki, ugyanis éppen Zorot próbáltam lenyugtatni, hiszen ő volt az első aki cselekedett. Ezzel persze következett az is, hogy mikor Sanji felismert heves vita bontakozott ki köztük. Míg ők mindennek összehordták egymást, addig a többiek odajöttek hozzám köszönni, illetve leszidni, a kis akcióm miatt. Jó volt újra látni ezt a mindig vidám társaságot, az azonban meglepett, mikor közölték, hogy ők is Antraxba tartanak, ugyanis egyáltalán nem volt rakomány a hajón, de inkább nem feszegettem a dolgot, inkább elvitettem magam haza.

Az út maradék része hihetetlen jókedvvel telt. Sokat nevettünk, viccelődtünk, illetve volt egy-két harcjelenet is, amit kimondottan élveztem, főleg ha részt vehettem benne. Egyszer eszembe jutott az álmom és elgondolkodtam. Kísértetiesen hasonlított arra, ami addig történt velem aznap. Végül úgy egy négy órás út után elértük Antrax partjait. Illedelmesen megköszöntem a fuvart, majd újra Bellatort hívtam segítségül. Onnan már csak fél óra kellett, hogy elérjek a vidéki házunkig. Megnyugvással töltött el újra otthon lenni. Az ismerős környezet megnyugtatott, minden sarkot, minden kis mélyedést ismertem és kissé elégedetten észleltem, nem sok minden változott. Szinte már könnyet csalt a szemembe az ismerős havas táj és az erdő még ilyenkor is kellemes illata, amely vegyült a nem messze található sós tenger nyugtató aromáival. Bellator automatikusan az istálló előtt szállt le. Amint megállt, lecsusszantam hátáról, megvártam míg besétál a hatalmas istállóba, majd a saját bokszába és rácsuktam az ajtót. Tulajdonképpen nagyon is sokban különbözött egy emberi istállótól, már csak akkor is, ha azt néztük milyen lények laknak benne. De a másik legnagyobb különbség, hogy egy boksz sokkal nagyobb méretű volt. Nagyjából az emberi bokszoknál háromszor, négyszer nagyobbak lehettek. Sokban elütött még a nyerges is. Az emberek nyergeket és kantárakat tároltak benne, viszont mivel nekünk nincs szükségünk ilyenekre, illetve a mi hátasaink nem is tűrnének el ilyeneket, csak páncélok sorakoztak a falakon, melyeket csak csatáknál használtunk. Ezek voltak az egyetlen felszerelések, amelyet társaink elviseltek magukon. Mikor már úgy határoztam eleget gyönyörködtem, elindultam az udvarra majd a házba. Bár mondhatnám kastélynak is igazából… Már maga a birtok is hatalmas területen terült el, de a ház is monumentális méretekkel bírt. Mikor az ajtó elé értem megtorpantam. Évek óta nem jártam otthon és akkor végre elérkezett a várva várt alkalom. Nagy levegőt vettem és beléptem, azonban nem az fogadott, mint amire számítottam, ugyanis senki nem tartózkodott az óriási hallban, csupán a tűz ropogott. Az ajtó hangos csattanással csukódott be mögöttem, azonban ezen kívül semmit nem hallottam.

- Hahó! Megjöttem! – mondtam a normálnál egy kicsit hangosabban és elindultam az első emeletre. Lépéseim zaja visszhangzott a hosszú folyosókon, illetve néhol hallatszódott egy-egy madár csicsergése. Furcsálltam, hogy nem hallok mozgást, hisz tudják, hogy jövök, azonban mindezek ellenére nem fogott el rossz érzés. Mivel az első emeleten sem találtam senkit, így következett a második emelet, ahol már megcsapta valami az orromat, valami ami a bálterem felöl jött, de ahogy megéreztem már el is múlt. Minden esetre adtam egy esélyt a helyiségnek. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ilyen bizarr módon kezdődik az első Karácsonyom. Kissé még el is szomorodtam, azonban, amikor benyitottam a bálterembe még a lélegzetem is elállt.

- Boldog Karácsonyt! – először csak ez a kiáltás jutott el a tudatomig, majd szépen lassan a látvány is elszivárgott agyamba. Először azt vettem észre, hogy minden barátom ott áll. De tényleg, szinte majdnem mindenki ott volt, akit legutóbbi kalandom során ismertem meg. Középen állt családom, két bátyám egymás mellett, illetve apa és anya, mellettük illetve mögöttük pedig egy halom ismerős arc sorakozott. Legelőször a Szalmakalapos csapatot vettem észre. Nem értettem, hogy kerülhettek előttem ide, de mint később kiderült portállal jöttek és így már világossá vált minden. Következő személy, akit észrevettem az Damien volt. Érdekes, hogy nem szúrt szemet elsőre fehér öltözéke. A sárkánymágus ugyanis eléggé elütött még a Szalmakalapos csapat színes ruházatától is. Ismét csak fehér köpenyt és fehér ruhát viselt, márvány színű bőre pedig kissé csillogott, bár már nem kellett sokat bámulnom ahhoz, hogy rájöjjek ez a pikkelyek miatt van, melyek csupán néhol bukkannak fel testén, ezzel is jelölve különleges képességét. Fehér haja, illetve szürke szemei miatt pedig még jobban kitűnt a sorból. Először ijesztőnek hathat látványa, azonban meg kell mondjam, magas, vékony testalkata és csontos arca igen vonzóvá teszi. Azonban egy valakit nem láttam a tömegben, akárhogy is kerestem szemeimmel. A lányhoz pedig még rengeteg kérdésem lett volna, hiszen nem nagyon maradt alkalmam vele beszélgetni, de gondolataim szinte azonnal visszaterelődtek a barátaimra. Csak akkor vettem észre, hogy a bálterem aranydíszekkel és fenyőágakkal van feldíszítve, valamint egy hatalmas fenyő áll a közepén. Teljesen ledöbbentem. Nem tudtam mit mondani. Hirtelen bevillant álmom és egy mosoly kúszott arcomra, majd melegség töltötte meg szívemet. Gyors, hosszú léptekkel szeltem át a távolságot családomig és az első ember nyakába vetettem magamat, aki anya volt. Éreztem, hogy mindenki körülfog minket. Mosolyom akkor már fülig ért. Egyszerűen torkomon akadtak a szavak. Nem tudtam mit mondjak, annyira jól esett. Tudtam, nem adhattak volna nagyobb ajándékot nekem ennél. Végül csak kinyögtem egy szót.

- Köszönöm! – mire anya felkacagott, mindenkivel együtt.

Már alkonyodott, amikor úgy döntöttem, hogy kicsit kiszellőztetem a fejem, így kisétáltam az erkélyre és onnan csodáltam a lenyugvó Napot, miközben gondolataimba merültem. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez tényleg megtörténhet. Még mindig hatalmasat dobbant a szívem, amikor arra a pillanatra gondoltam, mikor beléptem a terembe. Tudtam már akkor is, hogy ez az emlék örök életemben végig fog kísérni. Tulajdonképpen egész nap csevegtünk, nevettük, történeteket meséltük és a legszebb az volt, hogy ajándékok nélkül tettük olyan széppé a Karácsonyt, amit szerintem nem minden család él át. Fogalmam nem volt, mi az embereknél ez a nagy ajándékozás, hiszen véleményem szerint azzal adod a legtöbbet, hogy a családoddal, szeretteiddel foglalkozol és csakis velük. Persze, ajándékokkal boldoggá teheted őket, de van sok dolog, amit pénzért nem lehet megvenni és ezek nélkül a Karácsony nem ér semmit. Épp ilyen, és ehhez hasonló gondolatok váltották egymást fejemben, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki mellettem áll. Arra kaptam a fejem és majdnem eltátottam számat. Az a vámpír állt mellettem, akit eddig vártam. Vérvörös köpenyével a szél folyamatosan játékot űzött, csuklyája pedig teljesen fejére volt húzva, de még így is kilógott alóla egy rakoncátlan vörös tincs. Már csak így is lélegzetelállító látványt nyújtott. Még pár percig csak bámult rám, majd hátracsúsztatta a vörös szövetet ezzel láthatóvá téve smaragdzöld szemeit, és szép, nőies arcát, illetve félmosolyra húzódó arcát.

- Jó újra látni! – szólalt meg először, én pedig csak ekkor ocsúdtam fel meglepettségemből. Már csak elég volt ránézni ahhoz, hogy megállapíthasd, nem mindennapi jelenség, ugyanis túlságosan fenséges és szép volt ahhoz, hogy ne legyen vámpír. De azt az oldalát, amit én is megismertem, biztosan nem nézte volna ki belőle senki. Egy nagyon ritka és ősi vámpír képességet hordozott magába, ami ha rossz kezekbe kerül rendkívül veszélyes lenne mindenkire nézve, de láthatóan rendkívül jól kordában tartotta ösztöneit. Ami még megfogott, hogy ő is birtokosa egy Szent Fegyvernek a tíz közül, tehát a világ tíz legerősebb fegyvere közül ő birtokolja az egyiket. Azonban semmi mást nem tudok róla, ami zavart, reméltem most végre itt az alkalom, hogy elbeszélgessünk.

- Bemegyünk? – egy újabb félmosolyt villantott, mintha olvasna a gondolataimban és meg sem várva válaszomat elindult a terembe. Hirtelen nem tudtam mit reagáljak. Csak álltam ott és akkor tudatosult bennem. Az volt életem egyik legszebb napja, hiszen nem csak barátaim közelségét élvezhettem, hanem rengeteg új tudás birtokosa is lehettem és mindezt Karácsonykor.