Hoka-Kocka

Lóháton jön a karácsony - Első mű

Lóháton jön a Karácsony

A Nap meleg sugarai eltűntek a szürke ég felhőiben, és nem érték el a ködös szigetet. A táj első ránézésre szinte teljesen fehér volt. A figyelmesebb szemlélő azonban hamar rájött, hogy az egész vidék, amerre csak a szem ellát, a fehér és szürke ezernyi színében pompázik.

A feltúrt fekete föld, a zöld és az ősszel megsárgult fű, a világosbarna nádas színei is elő - elő bukkantak a megolvadt vagy a szél által elsodort hó helyén. A fák sötét törzse és ágaikon megtelepedett tiszta, fehér zúzmara különös, és gyönyörű kontrasztot adott nem csak a magányosan álló, vaskos fáknak, de a vékony törzsű kis csemetéknek is. Az apró tó vize a sziget erdejének közepén acélkéken csillogott, ott, ahol nem fedte be a havas jég. Partján néhány őz figyelt élénken, hogy időben elmenekülhessenek a rájuk vadászó ragadozók elől. Óvatosan mentek ki a nyílt területre, és léptek rá a jégrétegre, hogy aztán riadtan rebbenjenek hátra a reccsenések hallatán. Végül a tó szélén talált az apró csapat egy kisebb léket, amiből egyesével inni tudtak.

A bokrok ágain cinegék és vörösbegyek falatozták a finom bogyókat és ugrottak egyik ágról a másikra miközben kedves, vidám hangjukat hallatták, néhányuk pedig a földön kutakodott magvak után. Egy - egy fa törzsén kopáncsok telepedtek meg, és vájtak lyukat a kéregbe, az alatta rejtőzködő hernyókért.

A tél hangjait azonban elnyomta a közeli faluból érkező lárma. Az árusok hangosan kínálták portékáikat, és hevesen alkudoztak a vevőkkel. A kocsmában kiabálva ugratták egymást a férfiak, és ordították oda a kocsmárosnak és feleségének az újabb és újabb megrendeléseket. A kikötőben az érkező hajókon elhangzó parancsokat még a metsző, hideg szél sem nyomhatta el, miközben a stégeken is feltámadt a mozgás, és az addig ott lebzselők segítettek a fáradt halászoknak a kikötésben. A kifogott, hordóba rakott halakat a várakozó szekerekre rakodták fel, hogy aztán ki-ki a maga bódéjához vigye azokat és eladhassa a friss árut. A kocsik elé fogott hatalmas igás lovak nehézkesen indultak meg a terhükkel, néhány méter után viszont már könnyedén haladtak a falu főutcáján, az emberek között. Lélegzetük látszódott a hidegben, fújtatásuk és lépteik egyenletes üteme megnyugtatónak hatott a nyüzsgés közepette.

A falu főterén lázas készülődés folyt a hatalmas fenyőfa körül, ahogy asztalokat állítottak és lámpásokkal, lampionokkal, mécsesekkel, koszorúkkal díszítették az asszonyok a környező épületeket és bódékat. Időnként bosszankodva pirítottak rá a körülöttük rohangáló és vidám hógolyó csatát vívó csemetéikre, akik egyáltalán nem könnyítették meg a munkájukat. Egyetlen nő kacagott csak és csatlakozott be a gyerekek játékába, kivívva ezzel a társai rosszallását. Haja vörös volt, mint a legszebb naplemente színe, csillogó szeme akár a legzöldebb tavaszi fű. Gondtalan nevetése a gyerekseregével együtt messzire elhangzott.

Éles kiáltás harsant. Az erdő felől két fakó hidegvérű vontatta szekér érkezett tele felaprított fadarabokkal. Mindenki, mintha csak parancs csendült volna, abbahagyta a munkát és a játékot, hogy félrehúzódva helyet adjon az érkezőknek. A gyerekek nagyra nyílt szemekkel figyelték az előttük elhaladó nagytermetű lovakat, apró kezüket a patanyomokhoz méregetve mutogatták egymásnak a tenyerük és az állatok patája közötti különbségeket. Ijedten rezzentek össze, majd nevettek fel, mikor az egyik ló felnyerített. A hajtó a főtér szélén állította meg a fogatot, egy, már előre kiásott mélyedés mellett. A szekér érkezését látva néhány erős férfi ment oda, hogy segítsenek a lepakolásban. Míg ők munkálkodtak, az asszonyok és gyermekeik arrébb vonultak, füzéreket, szalagokat hoztak elő, amit később majd a fára tesznek.

Néhány apróság közben elkezdett panaszkodni az édesanyjának az éhség és a hideg miatt. A nők, pár szótlan pillantást váltva egymás között, engedtek a csemetéik unszolásának, és a padokra párnákat, az asztallapokra pedig tányérokat és evőeszközöket kezdtek kipakolni a közös ebédhez. A korábban a gyerekekkel is játszó nő leguggolt a mellette álló, ugyanolyan vörös hajú kislányhoz. A gyermek és anyja, olyannyira hasonlítottak egymásra, hogy le sem tagadhatták volna a kapcsolatot.

- Kaze, szólj a kocsmárosnénak, hogy lassan hozhatják az ételt. – kérte meg. A válasz egy lelkes bólintás volt. A nő kedves szemeivel végigkövette, ahogy a lánya elfut, és fürgén cikázva eltűnik a tömegben.

- Bámulatos, milyen gyorsan tud mozogni. – szólalt meg a guggoló nő mellett egy másik.

- Igen. Napról napra erősebb. - mondta büszkén. – De még nem eléggé. Sokkal jobbnak kell lennie. – komorodott el. Szemében egy pillanatra mély bánat csillant meg, hogy aztán ismét a megszokott kedvesség vegye át a helyét.

- Ugyan már, Keisha! – nevetett fel a nő. – Mégis miért kéne erősebbnek lennie? Már így is könnyen felveszi a versenyt bármelyik szigetbeli férfivel. – Szavai újra visszahozták a komorságot a vörös hajú arcára.

- Mert ismerem a lányomat, és ismerem a világot is. Kaze nem fog örökké ezen a szigeten maradni, űzi a vére, ahogy engem is. Utazni akar majd, és ha útra kel, azt szeretném, hogy meg tudja védeni magát. – Keisha fanyar mosolyra húzta a száját. Szemei a távolba meredtek, régi emlékek elevenedtek meg előttük. – Ha annyit láttál volna, amennyit én, megértenéd, Himawari. – Egy pillanat erejéig az egész testbeszéde arról beszélt, mekkora terhet is cipel a vállain, és milyen hatalmas titkokat rejteget, a következőben viszont egy nagy levegővétellel összeszedte magát és, mintha csak a főzésről beszélgettek volna, rámosolygott a másikra. – Menjünk, regulázzuk meg a gyerekseregünket, mielőtt valakinek baja esik. – Nézett az asztalok és emberek között kacagva rohanó apróságokra.

Az ebéd kis kocsikon húzott nagy bográcsokban érkezett meg és szinte a falu minden tagja összegyűlt, hogy elfogyassza azt. Kaze büszkén húzta az egyiket, könnyedén maga mögött hagyva a többivel küszködő felnőtteket.

- Anyu! Anyu! – kiabált már előre. – Képzeld, láttam kalózhajót! Kettőt is! – újságolta lelkesen, miután terhétől megszabadulva a nőhöz rohant. A körülöttük állóknak nem nagyon tetszettek a hallottak. Aggódva néztek össze, majd tekintetükkel a kislány édesanyjának arcát kezdték el fürkészni.

- Tényleg? – kérdezett vissza Keisha mosolyogva. Letérdelt, hogy magához ölelhesse kipirosodott arcú csemetéjét. – És messze vannak? – húzódott kissé hátrébb, és a lánya szemébe nézett.

- Eléggé. Éppen csak látni a fekete lobogóikat. Szerinted ide jönnek? – Kaze úgy beszélt a kalózok érkezéséről, mintha csak valamilyen látványosság lenne, nem pedig egy hatalmas fenyegetés, ami elpusztíthatja a falut és lakóit. A válasz hallatán a nő lemondóan sóhajtott.

- Szaladj haza, és hozd el a katanáimat!

- Felszeleteled őket? – Kaze még lelkesebb lett.

- Csak akkor, ha bajt csinálnak. És most futás! – mondta a nő türelmetlenül, és finoman meglökte a kislányt, hogy elinduljon végre. A gyermek egyik lábáról a másikra ugrálva lódult meg, miközben vidáman dúdolgatta: „Látom anyut harcolni! Látom anyut harcolni!”

- Keisha? – Himawari félve szólította meg, de nem tudta folytatni.

- Ebédeljetek nyugodtan. Még legalább két óra, mire kikötnek. – A hangja nyugodt volt, szemei azonban nyugtalanul néztek a kikötő felé, még ha a tömeg el is takarta előlük azt.

A falusiak szótlanul engedelmeskedtek, és bár nyugtalanok voltak és féltek, a hajnal óta tartó készülődésben mindenki megéhezett, nem csak az apróságok, így mire végeztek, semmi nem maradt a főzött ételekből.

Kaze időközben visszaért, a térdére támaszkodva próbálta kifújni magát, míg anyja felcsatolta a derekára a fegyvereit, és elindult a stégek felé. Lánya egy pillanatig tétovázva álldogált, aztán úgy döntött, most jobb, ha békén hagyja a nőt. Túlságosan komor hangulatban volt mostanság, ami szokatlan volt tőle. Sokszor még az edzéseik közben is elkalandoztak a gondolatai, és csak a kislány egy - egy ütése vagy vágása térítette magához. Mintha valami rossz hírt kapott volna.

- Ugye anyukád legyőzi őket? – lépett Kaze mellé egy barna hajú, tengerkék szemű kislány, Deliora. Nagyra nyílt szemeiben félelem csillogott, kezeivel idegesen piszkálta a sapkájáról lelógó bojtokat.

- Még szép! – hangzott a kissé sértődött válasz. – Ő mindenkit legyőz.

Eltelt a két óra, és a kalózhajók vészes közelségbe kerültek. Fekete lobogóikra vörös szemű fehér lókoponyát mázoltak. Kaze ekkor már az anyja mellett állt, a kikötő széle fölé hajló szirten, izgatottan figyelte a közeledőket, és a hajókon jól látható karcsú, tüzes lovakat.

- Nyugi! – nézett le lányára Keisha, mikor megérezte a nyugtalanságát. – A Vörös Kentaurok jó barátaim voltak régen. Nem fognak gondot okozni.

- Ismered őket? – kérdezte csodálkozva a kislány. A nő nem válaszolt, csak kuncogott, és derűs szemekkel fürkészte az érkezőket. Felelevenedtek benne a régi emlékek és érzések, amik vele és a kalózcsapattal történtek meg. A rengeteg kaland, a lovas hajszák, a vérre és életre menő harcok, a részeg mulatozások, a zsákmányon való marakodás, és a tisztelet kivívásáért folytatott küzdelmek. Elmosolyodott, majd szó nélkül leugrott a szirtről, egyenesen az egyik stégre, amelyiket a hajók egyike láthatóan megcélzott magának. A másik kissé arrébb keresett helyet, két halászhajó között. Halk huppanás jelezte, hogy Kaze is földet ért mögötte. A kislány az anyja mögé húzódva figyelte a történéseket. A harcokba gondolkodás nélkül belement, az anyja régi barátaival való találkozással azonban nem tudott mit kezdeni. Bár Keisha rengetegszer mesélt az utazásairól és az így szerzett barátokról és ellenségekről, a valóságban megismerni őket egészen más volt.

A vasmacska belecsapódott a vízbe, és egy palló csattant a stég fadeszkáin. Fekete ló ügetett le rajta, homorú profilú fejét idegesen csapkodta, apró fülei teljesen eltűntek, ahogy lelapította őket. Hátán egyenes hátú férfi ült, kezeit keresztbefonva a mellkasán, szigorú tekintettel nézett körbe, ahogy megállt alatta a csődör.

- Már egy métert sem teszel meg a lábadon, Kozuki? – kiáltott oda a lovasnak Keisha gúnyolódva. A megszólított kikerekedett szemekkel nézett a nőre, majd sarkával finoman megbökve hátasa oldalát, vágtába ugratta az állatot.

- Vérben Táncoló Keisha! Nem hiszem el! – pattant le a férfi a feketéről, és ölelte át hirtelen mozdulattal a nőt kacagva. – Azt beszélik, meghaltál, mikor a tengerészet rajtatok ütött. Hihetetlen, hogy most itt látlak újra! – A férfi még mindig nevetve rázta meg a fejét. – Hé, srácok! Gyertek gyorsan! – kiabált hátra a hajók felé. – Tátva fog maradni a szájuk is.

- Akárcsak neked. – nevetett fel a nő is. – Menjünk beljebb, kényelmesebben elférünk majd. Apropó, ha gondot okoztok a falusiaknak, felszeletellek titeket. – nézett komolyan a Kentaurok kapitányára, majd elindult a főtér felé.

Az utcán csak kevesen voltak, a házak ablakaiban azonban több szempár is felbukkant. Keisha jelzett nekik, hogy nincsen baj, majd a már korábban kipakolt asztalokhoz vezette a kalózokat.

- Ünnepelni készültök? – nézett kérdőn Kozuki a nőre, majd helyet foglalt az egyik padon.

A falusiak egy része óvatosan megindult feléjük, a többség azonban gyanakodva figyelte az alig harminc fős kalózcsapatot, aminek mindegyik tagját egy – egy ló követett. Az állatokon semmilyen felszerelés nem volt, szabadon mozoghattak, csak a farukra volt beleégetve a lobogókon is látható Jolly Roger.

- A falu alapítása óta szokás. – forgatta meg a szemeit Keisha, miközben ő is leült, és az ölébe ültette az őz eddig szótlanul követő kislányt. Kozuki kérdő tekintetére nem is figyelve folytatta. – Mi járatban erre? Azt hittem a Grand Line második felén vagytok évek óta.

- Én meg azt hittem nem bírod a gyerekeket. – szólalt meg egy másik férfi, sárga lova békésen követte. Barna, hosszú haját befonva hordta, a hideg ellenére sem viselt még egy pólót sem, így jól láthatóvá váltak az izmai és a mellkasát borító hegek. A megjegyzésre bosszús sóhaj volt a válasz.

- Már megint mások beszélgetésébe szólsz bele, Maki. Menj szépen, és inkább ugorj a tengerbe. – öltött nyelvet Keisha. - Egyébként a saját lányommal mégis milyen bajom lehetne? – A kijelentés döbbent csöndet hagyott maga után.

- És nem akarod őt bemutatni nekünk?

- Ó, persze. Ti még nem ismeritek. Bocs, srácok, már hét éve megvan, néha elfeledkezem arról, hogy másoknak újdonság lehet. – Rántotta meg a vállait tetetett közömbösséggel Keisha, szája szélén mosoly bujkált. – Emberek, ő itt Kaze, a lányom. Kaze, ők itt néhány idióta, akiket volt balszerencsém megismerni jó pár évvel ezelőtt. -  Kicsim, mutatkozz be szépen. – nézett csemetéjére. A kislány felállt a padra, és meghajolt a kalózok felé.

- Hali! – szólalt meg, majd Kozukihoz fordult. – Milyen gyorsak a lovaitok? Az itteniek mind tömzsi sziklák, ezért nem lehet velük versenyezni. A tieitek gyorsak?

- A leggyorsabbak, akikkel csak találkozhatsz. – vágta rá a kérdezett. – De őket nem olyan könnyű ám megülni, mint gondolnád.

- Nem is akartam felülni rájuk. – A férfi értetlen tekintete miatt folytatta. – Versenyt akarok futni velük. A földön. Nem rajtuk. – A kapitány felnevetett.

- Kicsilány, esélyed sincs arra, hogy lefusd ezeket a lovakat! Kemény harcokban és hajszákban edződtek. – válaszolt a kapitány nevetve, majd előrenyúlt, hogy felborzolja a lány haját, ő azonban gyors mozdulattal kapta el a felé nyúló kezet.

- Fogadjunk? – a lány ördögi mosolyra húzta a száját, szemeiben kihívó tűz lobbant fel.

- Nem járnál jól, hidd el nekem, ahogy akkor sem, ha nem engeded el a csuklómat. – próbálta játékosan megfenyegetni a férfi a lányt. Mikor rájött, hogy ez nem hat, segélykérően Keishára nézett, aki csak megrántotta a vállát.

- Jobb, ha belemész. Az én makacsságomat örökölte.

- Oké, legyen. – adta meg magát. - De akkor ellenem és Tűzfény ellen futsz.

- Ti vagytok a leggyorsabbak? – Kaze szúrós szemmel méregette leendő ellenfelét.

- Mi. Ez a kapitányság feltétele, Kicsilány.

- Szuper! – a lány arcán széles vigyor terült szét, és már le is ugrott a padról, ezzel ráijesztve az ott álló fekete és sárga lóra. – Anyu, indítasz?

- Lassíts egy kicsit! – szólt rá Kozuki, miközben Makival együtt a lovakat simogatták megnyugtatásképpen. – Hol van a start és a cél? És, ha már annyira fogadni akartál, mi lesz a tét?

- A start a kikötő, megkerüljük a fát, és vissza a starthoz. – vágta rá gyermek. Szemei egyre jobban csillogtak, lelkesedésében az arca is kipirult, és nem lehetett eldönteni, hogy az izgalomtól vagy a hidegtől remeg. – És ha te nyersz… - egy pillanatra elhallgatott – takarítom a hajóidat, amíg itt vagytok! – Az ajánlatot hallókból kitört a nevetés. Némelyik kalóz, akik a kocsmárostól már sört is szereztek, a kupáikat csapkodták az asztallaphoz, míg Kozuki a könnyeit törölgette, Maki pedig a lovába kapaszkodva próbált uralkodni magán. – Ez nem vicces! Csak ezt tudom felajánlani. – mondta sértődötten, karba tett kezekkel Kaze.

- Oké – oké. Akkor legyen így. - mondta még mindig nevetve ellenfele. – És mi lesz akkor, ha én veszítek? Mi takarítjuk a falut? – az ekkorra lecsendesült nevetés újra kitört, ezúttal még hangosabban.

- Nem. Akkor szétosztjátok a falusiaknak a kincseitek egy részét, és bocsánatot kértek, amiért megijesztettétek őket. – Kozuki arca megfagyott, döbbenten nézett az előtte álló komoly tekintetű kislányra. – Rendben? – nyújtotta kézfogásra apró tenyerét. A férfi egy pillanatig még tétovázott, majd kezet rázott a gyermekkel. - Rendben! - Elvégre milyen gondot okozhatna egy ilyen kis apróság. Még ha az anyja lánya is, legyen akármilyen gyors, már az első vágtaugrásokkal maguk mögé utasítják majd. Keisha sem tudta soha felvenni a versenyt a lovaikkal. A kapitány elvigyorodott, ahogy a lelki szemei előtt megjelent a trágyát és almot lapátoló, piszkos arcú kislány képe.

Felpattant a lova hátára, és oda felállva kiabált a Kentauroknak.

- Munkára emberek! Versenyt csinálunk! El minden akadállyal, induljanak a fogadások! – Adta ki a parancsokat - Ki a gyorsabb? Kaze, Vérben Táncoló Keisha lánya, vagy Tűzfény és én? – hangja feltüzelte a kalózokat és a falusiakat is egyaránt. Csapatának tagjai az asztalokat verték, vagy az öklükkel, vagy a korsóikkal, csizmás lábaikat a földhöz vágva éljeneztek. – Fogadjon mindenki a szerinte legesélyesebbre! – A falusiak maguk között sokat sejtetően néztek össze. Bár ismerték a kislányt, még ők maguk sem tudták mire képes valójában. Abban viszont biztosak voltak, hogy már most néhány dologban túlszárnyalta a szigeten élő férfiakat. Az egyik ilyen dolog pedig a gyorsaság volt. A többség azért így is aggódott. Egy lovat lefutni egy olyan hosszú távon, mint a most következő egészen más volt, mint egy embert.

Egy óra se telt, a pálya készen állt. A bódékat bezárták, az utcákon hagyott hordókat arrébb tolták. A lovasszekerekkel gazdáik arrébb hajtottak, és a fán túl álltak meg, hogy ne zavarják meg a versenyt. A kalózok lovaik hátán üldögéltek a főutca két szélén, mellettük és közöttük a falu lakói, az út így is elég széles volt ahhoz, hogy akár két kocsi is elférjen rajta. A már most elhangzó biztatások, a lovak türelmetlen topogása és nyerítése, az izgatott kiáltások, a hangok káosza betöltötte a teret, elszállt a szántóföldek felett egészen az erdőig. A feszültség mindenhol ott volt a levegőben, és átragadt mindenkire és mindenre.

A start helyének az egyik, a főtér közepén álló fenyőfára szánt füzért tették le, amit a rajt után felemelve tartanak majd az versenyzőkre várva. Kaze és Kozuki is ott volt már a stégen, ahonnan majd indulniuk kellett.

- Még meggondolhatod magad, Kicsilány. – fordult a férfi a lányhoz. – Komolyan. Nem szégyen az.

- Félted a kincseid? – nézett fel a lány. A kapitány felvonta a szemöldökét.

- Te akartad. – mondta, miközben fellendült a lova hátára. Az állaton most sem volt semmilyen felszerelés. – Remélem, szeretsz takarítani. – szólt még oda vigyorogva, majd odaálltak a startvonalhoz. Nem látta, hogy Kaze duzzogva nyelvet ölt rá a háta mögött.

- Kicsim! Starthoz! – szólt rá Keisha rosszalló pillantással a lányára. Amaz engedelmeskedett, és megállt a ló és lovasa mellett. – Az indulásról. – szólalt meg a Vérben Táncoló szigorú hangon. – Feldobom ezt a követ itt, - emelte fel a kezét - amint földet ért, indulhattok. De csak akkor! Ha valaki hamarabb lépi át a fűzért, veszített. Megkerülitek a fenyőfát a főtéren, majd visszajöttök ide. Van kérdés? – nézett a versenyzőkre. Mindketten megrázták a fejüket. – Remek! Felkészülni! Vigyázz! Dobom a követ! – Kaze és Kozuki is figyelte, ahogy a kavics felemelkedik a magasba, majd lehetetlen lassúsággal elkezd zuhanni. Figyelték, ahogy pörög a levegőben, lassan elhalad a ló feje mellett, majd apró porfelhőt verve belecsapódik a földbe. Az apró és a hatalmas test egyszerre robbant előre, olyan gyorsasággal, amit nem lehetett látni. Kaze számára ekkor már megszűnt a körülötte tomboló, zavaró hangzavar, csak arra koncentrált, hogy úgy fusson, ahogy csak tud. Az erőfeszítései pedig beváltak. Már az első száz méteren Tűzfény elé vágott. Hallotta a ló horkantását, mintha csak nem tetszene neki, hogy a második helyre szorították, a patáinak dobbanását, és a lovasa döbbent nyögését. Futott és futott, vére felpezsdült, száguldott az ereiben, szemeiben ott éget a tűz, ami a harcok és edzések során mindig is fellobbant. Érezte a hideget, a talaj keménységét, egyszerre látott mindent és semmit. Az arcokra fagyott döbbenetet és hitetlenkedést, a teli torokból ordítókat, a lovak szőrének minden szálát, az apró rögöket az úton és az egyre közeledő fenyőt. Nagyon kicsit lassított a tempóján, hogy minél kisebb ívben kerülhesse meg a fát, majd újból robbant. A maradék távolságot még gyorsabban tette meg, mint az előzőt. Úgy rohant a kifeszített füzérnek, mintha az ott sem lett volna, a két férfi, akik tartották, a mellkasa magasságába emelték. Átszáguldott a célon, majd nagy nehezen megállt a stég végén, éppen hogy nem esett az előtte csapkodó acélkék hullámok közé.

- Ez meg mi a fene volt? – Kaze megfordult és lassan sétálva megindult a többiek felé. Kozuki kikerekedett szemekkel, tátott szájjal nézett egyszer rá, egyszer az anyjára.

- Egy verseny? – kérdezte vigyorogva Keisha.

- De… - a férfi újra és újra kinyitotta a száját, hang azonban nem jött ki rajta. A kislány, aki még mindig alig kapott levegőt a futástól, felkacagott.

- Úgy tátogsz, mint egy hal. – nevetett vidáman. Odalépett a lóhoz, aki lehajtotta a fejét, hogy megszagolhassa a kinyújtott kezet. A lány megdörzsölte a hátas homlokát. - Ugye nincs harag? – kérdezte az állattól. Az válaszul csak odanyomta a fejét az előtte álló apróság mellkasához. – Te nagyon jó fej vagy. – nevetett fel Kaze, majd a lovashoz fordult. – Állod a fogadást?

- Még szép, de az istenért, mi a halál vagy te? Nemhogy ember, de más állat sem futotta le soha Tűzfényt. – A kislány csak megrántotta a vállait, és odalépett az anyjához.

- Éhes vagyok. – panaszolta. - Mikor lesz vacsora?

- Sötétedés után, de addig szerzek neked valami finomat, oké? – nézett le lányára a nő. – Valami extra finomat. – felkapta a kislányt, és egy nagy puszit nyomott az arcára. – Ügyes voltál, nagyon. – ölelte magához csemetéjét, és elindult vele a kocsma felé. Még hátra szólt a mögötte álló Kozukinak. – Ha már úgyis kincset akartok osztani, a legjobb a ma este lenne. – kacsintott rá. – Passzolna az ünnephez.

A sötétség beburkolta az erdőt és a földeket, a falut azonban nem tudta meghódítani az égő lámpások, mécsesek és gyertyák sokasága miatt. A legnagyobb visszatartó erő viszont a főtér szélén lobogó hatalmas máglyarakás volt, ami körül ott voltak a padok és asztalok. Egy kisebb tűzrakáson egészben sütötték a malacokat, vaddisznókat, kacsákat és halakat, hogy aztán frissen tálalhassák az ünnepi vacsorát, mindenféle jóval kiegészítve. Az asztalok roskadoztak a salátáktól és köretektől, az illatok beitták magukat mindenki tudatába, piszkálva a fantáziájukat, vajon milyen lesz majd mindezt a rengeteg finomságot elpusztítani. A gyerekek hol a tüzek körül rohangáltak, hol hógolyócsatát vívtak a melegtől valamivel messzebb, ahol nem olvadt el a hó. Kaze is ott volt közöttük, könnyedén hajolt el a neki címzett golyók elől, hogy aztán tökéletes pontossággal küldje útjukra a sajátjait. Valahonnan előkerült egy szánkó is, és bár nem volt honnan lecsúszni vele, egymást húzták rajta felváltva. A vidám kacagás, a férfiak részeg danolása, a sürgés-forgás, a tűzbe csöppenő zsírcseppek sercegése megszokott hangzavart alkotott az évnek ezen napján.

Lovak patájának dobbanása ütötte meg a falusiak fülét. Kíváncsian néztek az érkező lovasok felé, akiknek mindegyike egy-egy zsákot hozott magával. A csomagok fémes csengéséből biztosra tudhatták, a Kentaurok kapitánya állja a szavát. Az állatok látványosan bevágtattak a térre, és körbekerülték azt a gyerekek nem kis örömére, akik visongva, egy helyben ugrálva csapkodták össze a tenyerüket izgatottságukban.

- Kalóz vagyok, de állom a szavam. – léptetett előre Tűzfénnyel Kozuki. – Szeretnénk bocsánatot kérni a falu minden lakójától, amiért az érkezésünkkel rájuk ijesztettünk. – Erős hangjának szavait meghallották még a nagyothalló idősebbek is. Hogy a mondottakat megerősítse, lovát letérdeltette, ő maga pedig a hátán maradva meghajolt. A Vörös Kentaurok pedig követték a példáját. Az emberek elismerően néztek össze. Nem a kincs miatt, hanem mert egy kalóz, egy haramia, aki már ölt is, tartja a szavát, még akkor is, mikor egy kislány ellen veszít. Nem ment el minden szó nélkül, maradt, és vállalta, amit ígért. Tisztességes emberek között is ritka az ilyen, nemhogy kalózok között.

- Hagyjátok a kincseket, nem kell az nekünk! – szólalt meg hirtelen a falu vezetője, Tamashi, egy hajlott hátú, ősz hajú idős férfi. Bár apró volt, minden mozdulata és mondata tiszteletet parancsolt a faluban. – Gyertek, egyetek és ünnepeljetek velünk! – intett a még mindig meghajló társaságnak. Kozuki meglepetten felnézett, Tűzfénnyel a feldíszített fához léptetett, és letette alá a zsákját.

- Az egyezség az egyezség. – mondta. Valaki felkuncogott a háta mögött, megfordult. Kaze nyugodtan üldögélt a lova farán, mintha mi sem lenne természetesebb.

- Csak fogd be, és gyere enni. Kihűl a vacsi miattatok. – vigyorgott a férfira.